N. élményei: Amikor megérkeztünk a PT-táborba a barátnőmmel, teljesen elveszettnek éreztem magam, mert még sosem voltunk ott. De ez gyorsan megváltozott. Odajöttek a mókusok, és segítettek. Már nem is tudom, mitől éreztük magunkat annyira elveszve, de valahogy az egész olyannak tűnt, mint Disneyland: óriási, tömeges és nagyon színes, és egyre bénáztunk, hogy hogy kerültünk ide egyáltalán, és hogy melyik hullámvasútra üljünk fel először? Persze átvitt értelemben mondtam… Állandóan az jutott eszembe, hogy itt tényleg fontosak vagyunk.
Az egyik mókuslány nemcsak állandóan ellenőrzött, pedig először azt hittük, hogy ez így lesz majd, de nem, hanem leült beszélgetni, megkérdezte, jól érezzük-e magunkat. Igazán látszott rajta, hogy tökre élvezi, hogy beszélgethet gyerekekkel. Ez minden este így volt. Bármi történt, bármi ment félre, bármiben bénáztunk, soha nem volt ciki kérdezni.
Én az angolt választottam. Rengeteget fejlődtem. A tábor végére már teljesen természetes volt, hogy angolul szólalok meg. Annyira jól éreztem magam, hogy igazából semmin nem változtatnék. Ez a tábor így volt tökéletes, és biztos, hogy sokáig emlékezni fogok rá. Azt nem tudom, jövőre megyek-e, mert éppen elköltözünk külföldre, de szerintem simán lehetséges.
Lejegyezte: Kemenczei Mona
